Miért mondja el ötször, hogy a kanyarban maradjatok a bal oldalon? Komoly, felnőtt emberek vagyunk – plusz egy komoly gyerek – értettük elsőre is, rendben van, a kanyarban bal oldalon maradunk. Miért kell erről ennyit beszélni?

Végre indulunk! Kezdődik az első vadvízi supozásom! Először kicsit felfelé megyünk a limányban, aztán borítunk balra. Ezt állítólag belendülésnek hívják szaknyelven. Azt kell hogy mondjam, nekem sikerült a legszebben az indulás. Tökéletes traverz a folyó közepén lévő kavicspadig, A partról magyarul kiabál valaki, hogy azta, de jól evezel. Odanézek, és tényleg nekem kiabál. Gondolom, a vezetőnk szervezte ide önbizalom-erősítőnek. Tetszik ez a fullos szolgáltatás. Középen engedem, hogy folyásirányba forduljon a board. Van sebességem, így elegánsan átsiklok átlósan az ötcentis szkegekkel a 15 centis, evezhetetlen vízben a pad felett. Máris a fő ágban vagyok. Jön az első kis zúgó, szinte észre se veszem. A Mexikói úton autózom naponta, az sokkal durvábban ráz. Közeledik a balkanyar, ahol bal oldalon kell maradni. Egyelőre középen vagyok, látni akarok mindent. Majd kimegyek idejében balra. Nem gond, mert elég jól evezek, gyorsan irányt tudok váltani.

Valami gond van. Nem értem, nem megy balra. A kurva életbe, a víz jobbra dob. Miért nem megyek már balra? Meglátom az állóhullámot, amit balról kellene kerülnöm. Elég nagy. És hangos is. Az RSD-n eddig nem láttam ilyet. A következő néhány tizedmásodpercben gyors személyiségfejlődésen megyek keresztül, és elfogadom, hogy sorsom összefonódik az állóhulláméval. Közeledek hozzá. Elkerülhetetlen a küzdelem. Csak mi ketten, az állóhullám és én.  Nem fogom könnyen adni magam. Ekkor a tudatalattim bemajrézik, átveszi az irányítást esendő kis testem felett, és hirtelen hanyatt vágódom még a nagy hullám előtt néhány centivel. A tudatalattim nem egy konfrontatív fajta. Amolyan biztonsági játékos, vigyáz a gazdatestre. Később láttam az esetről készült videón, hogy teljesen indokolatlanul kiemeltem, illetve kiemelődött a jobb lábam, ezzel indult a hanyatt esés. Fekszem a hátamon, kalimpálok a lábaimmal mint egy bepánikolt krumplibogár. Elég hülyén nézhetek ki. Lassan fel kellene állnom. A mai világban fontos jól kinézni. Én most biztos nem azt csinálom. Szerencsére magam elé engedtem a teljes csapatot, így végignézhették, amint méltóságom elúszik az Isonzón.

Akkor hát ez a vadvízi sup. Legalábbis az első nap. Innen lehet megindulni talán. Reméljük, hosszú út vár ránk.

Ahogy visszaemlékszem az egy órával ezelőtti történésekre, nekem nem indult könnyen ez az evezés.

Állunk a parton a tűző napon nyakig fekete neoprénben, sisakban és hallgatjuk a kicsit sem rövid eligazítást. Ekkor elmegy a látásom. A homlokomat – amit ugye sisak takar – még a sisak felvétele előtt jó alaposan lekentem naptejjel. A naptejes izzadság kis patakokban csorog a szemembe. Tegyük hozzá, extrém módon nem vagyok izzadós. Egyébként. Hogy tetézzem a bajt, saját neoprénben vagyok. Pár éve vettem, sok-sok gumicukorral és barackos-túrós sütivel ezelőtt. Nem volt könnyű most felvenni. Utána le kellett ülnöm pár percre szusszanni egyet. És nem könnyű benne levegőt sem venni. Nagyon szorít. Ilyen lehet az óriáskígyó ölelése. Nem tudom meddig bírom, fogy a levegőm.

Tart még az eligazítás. A dramaturgia alapján megjósolhatatlan, mennyi van még hátra. Lankad a figyelmem, az erőfeszítésem arra irányul, hogy ne ájuljak el gyilkos neoprén ruhám szorításában. Elég kínos lenne, ha kérdeznék később, hogy na milyen volt a vadvízi sup, és mondanám, hogy nem tudom, mert már a partról menteni kellett.

Pár perc múlva vízreszállunk, én először vízbe. Lassan hűlök vissza üzemi hőmérsékletre.

Szépen, óvatosan haladunk lefelé. Erős élmény. Biztonságos, de izgalmas, nagyon szokatlan, új, felfoghatatlanul sok egyelőre. Gyakran megállunk. A zúgók között, a pihenőkben mindig alapos felkészítést kapunk a következő zúgó jelentette kihívásokra, részletesen elmagyarázva hol menjél, mire figyelj, mit kezdj el időben csinálni, mit ne csinálj, és mit csinálj azután, ha véletlenül mégis azt csináltad, amit nem kellett volna. Megkapunk minden verbális támogatást, ami adható. Nekem ezek jobbára kimaradnak, mert a túlélés érdekében keresem az optimális mélységű helyeket a limányban, ahova vízhűtés céljából befekhetek és szerencsés esetben még meg is tudom támasztani magam a sodrás ellenében.

Evezgetünk, visz a víz lefelé. Ismerős mozdulatok, mégis minden teljesen más. Próbáljuk a most tanult vadvízi mozdulatokat is gyakorolni. Elöl megy a vezetőnk a 14 évessel. Elég simán utaznak, vadvízi evezéstechnikáról beszélgetnek. Mögöttük mi öten esünk-kelünk. Küzdünk, mint malac a jégen, izé, vagyis mint pesti hobbi supos az Isonzón. A limányba kiálláskor a board eleje megragad az állóvízben, a végét viszi még a sodrás, elfordítja, és kap egy csavaró erőhatást is a board és a figyelmetlen supost szépen elküldi fürdeni. Sok más okból is sor kerül nem szándékolt fürdésre. Jól van ez így, nincs baj a borulással. Ha valaki nem borul néha, akkor nem megy el a határáig, akkor nem fejlődik. Aki dudás akar lenni, annak no pain, no gain. Később majd tanulunk lassan, ha van kedvünk hozzá esetleg. Ma még csak a rácsodálkozás napja van.

Alig van időnk felfogni, merre járunk. 370 méterrel vagyunk a tengerszint felett, de a környező hegyek 1500-2500 méter magasak. Ezt azért szokni kell egy magyar gyerek szemének. Csak a folyómeder magában megunhatatlan látvány. A széles meder fehér kőből kirakva, holdbéli táj. Látni, érezni, milyen munkát végzett a víz, hogyan szállítja, csiszolja és teríti szét a mederbe került mészkövet. Az átlátszó, kristálytiszta víz is fura, amiből akár inni is lehet. Feldolgozhatatlanul sok információ az agynak. Nem csoda, hogy már délre mindenki kész van.

Pár nap múlva már itthon nézem a videókat, és látom, hogy szinte mindenkinek volt pár indokolatlan borulása. Amikor nem a folyó tréfált meg, nem egy állóhullám billentett ki, nem a sodrás ereje lepett meg, nem a partról belógó faág ütött le a boardról, hanem csak megijedtünk az előttünk lévő feladattól és inkább belepihentünk a kudarcba és borulást szimulálva feladtuk a harcot, annak megkezdése előtt. A fiúk ezt szigorú, dacos nézéssel tették, a lányok aprókat sikkantva. Volt, aki a zúgó előtt térdből rugózva ugrott be a board mellé. Vízbe ugrással előzte meg az esetleges vízbeesést. Nem racionális, de végtelenül emberi és aranyos viselkedés.

Eszembe jut, hogy ha készült volna film az eddigi életemről és valaki összevágta volna csak az ilyen előre feladásokat, küzdelem elől elmeneküléseket mutató részeket, hány óráig tartana ezeket megnéznem, és hány napig sírnék utána. Öreg vagyok, kövér és gyenge, ez az evezés dolog már nem kecsegtet szédítő pályaívvel, de az önreflexió miatt vissza kell mennem Bovecbe.

Képek: https://www.instagram.com/bovec_sup/

Kálmándy Pap Zoltán

2020-ban kezdtem evezni, mivel nagyon tetszett és projekteken dolgozom, úgy alakítottam, hogy csináltam magamnak fél év szabadságot, hogy intenzíven ismerkedhessek ezzel a sporttal. Nagyon szerencsés vagyok, mert van két kenus barátom, akik sok éve eveznek supon, és elkezdtek tanítani. És sok türelmük van szerencsére.
Indultam néhány versenyen, nagyon tetszettek, de a nagyon változó munkaterhelés miatt képtelenség egy szezonra előre terveznem, rendszeresen edzeni, és versenyekre járni. A középhosszú, sportos, lendületes túrák érdekelnek leginkább. Már amikor képes vagyok sportosan, lendületesen evezni. Sokat szeretnék még tanulni, fejlődni evezéstechnikában, hogy minél hosszabb és gyorsabb útjaim lehessenek, és hogy percekre hízhassanak azok a mostani másodpercek, amikor azt érzem néha, hogy most éppen összeállt a mozgásom a boardon.
A suposok tábora robbanásszerűen bővült az utóbbi években. Az evezés mellett nagyon izgalmas számomra a supos társadalom formálódásának megfigyelése. Nagyszerű látni a sok ismerkedést, barátkozást. Sok csoport formálódik a versenyek, túraszervezők, kereskedők körül, de tőlük függetlenül is. Ebben óriási szerepe van a két nagy Facebook csoportnak. A supos társadalom nagyon támogató, segítő és ez remek élmény.