Egyedül evezni nem kell félnetek jó lesz …

Állok az V-ös öblítőcsatorna tó felőli végében a parton, vagyis a földnyelv legvégén. Körülöttem 350 fokban a Tisza-tó, a maradék 10 fokos szöget egy horgásztársaság zárja a földnyelven. De nem látom őket, csak tudom, hallom, hogy ott vannak tőlem pár méterre, elbújva a sátraikban. Elég nagy vihar lesz mindjárt.

Muszáj volt partra szállnom, mert nagyon villámlik és egyre közelebb, és nem akartam villámhárítót játszani kint a nyílt vízen. Látom, hogy óriás nagy cseppekben kezd esni. Kiszedem gyorsan a boardot is a vízből. Két fa közül választhatok, melyik lesz jobb esernyő. Kényelmesen váltogathatom is őket, a lombozatuk összeér. Rájövök, hogy most szokatlan egy-két óra következhet, mert két dolgot nem szoktam evezéseim során csinálni, fázni és unatkozni. Szerencsémre a levegő nem hűl le nagyon, fázás nincs, unatkozás viszont van. Várok. Az jár az fejemben, hogy milyen jó lenne, ha nem egyedül lennék most, és lenne kivel beszélgetni. Egyáltalán, miért evezek én egyedül? Jó, oké, nem mindig, de azért gyakran. Általában. Jó ez nekem? Arra jutok, hogy ez bizony jó nekem. Persze szeretek másokkal is evezni, szerencsémre alkalmam is van rá, de nagyon kellenek az egyedül evezések is.

Amikor lassulni kezd a zápor és megszűnik a villámlás, indulnék, de látom a Tavihar alkalmazáson, hogy még másodfok van és sejtem, hogy lassan fogják csak visszavenni. Felhívom a kiskörei vízirendészeti rendőrőrsöt, elmondom a történetemet, és hogy el kellene indulnom, mert még több mint 8 km Poroszló. Elmondom gyorsan az útvonalat, hogy lássák, ismerem a tavat, és megnyugtatom őket, hogy teljesen jól vagyok. Jó fejek, értik a helyzetemet, megdicsérnek, amiért bejelentkeztem, jó utat kívánnak és biztatnak, hogy rögtön hívjam őket, ha bármi gond lenne hazafelé. Szerencsére nem volt.

A kérdést, hogy miért is jó egyedül evezni, nem hagytam a földnyelven, hazavittem magammal.

A legtöbb supos magazin, egyesület, kölcsönző honlapján van egy biztonsági tanácsokat felsoroló oldal, mely gyakran azzal kezdődik, hogy ne evezz egyedül. Igazuk van. Egyedül evezni egy biztonsági kockázat. Ha csökkenteni akarod, menj társakkal. Mondhatnánk, hogy maradjunk otthon, az a legbiztonságosabb, de ne essünk túlzásokba. Talán evezhetünk egyedül, de akkor cserébe fokozottan figyeljünk a többi biztonsági tanácsra, szabályra és tartsuk is be őket! Néhány esetben tényleg soha ne evezzünk egyedül! Ilyen eset az, amikor vadvízi evezésre megyünk. Vagy „csak” gyors folyású folyóra. Az szólóban evezés jól alkalmazva és adagolva élményfokozó hatású, de ezeken a helyeken lesz elég élmény csapatban is, viszont biztonsági szempontból eszement ötlet egyedül evezni ilyen helyeken. Soha ne menj vadvízre, folyók gyors szakaszaira egyedül!

Az ember társas lény. Társakkal, barátokkal érzi jól magát. Családban, közösségben szeret élni, tevékenykedni. Miért menne egyedül evezni?
Mert ha nem csináltunk ilyet korábban, akkor már csak az újdonsága miatt is izgalmas és szórakoztató.

Mert lehet kihívás, mely teljesítésével örömet szerzünk magunknak és magabiztosabbá válunk.
Mert a társas kapcsolatok is fontosak, de a kapcsolat önmagunkkal ugyanolyan fontos. Egyedül lenni a vízen az énidő kimaxolása, egy remek lehetőség az önreflexióra. Nincs megmagyarázás, nincs hárítás, magunk vagyunk felelősek a döntéseinkért már a felkészüléstől kezdve. De elléphetünk fejben az evezéstől is, és elmerenghetünk életünk folyásán. Sokkal könnyebb ez a fajta kívülről szemlélődés, amikor kiszakítjuk magunkat a megszokott környezeteinkből.

Ki ne menjen egyedül evezni?

Aki nem gyakorlott, magabiztos úszó. Ő persze társakkal se menjen evezni. Sokaknak furcsa lehet ez a pont, de okkal kezdődik ezzel a felsorolás.

Aki nem tud egyedül visszamászni a boardra. Vagy csak nem tudja magáról, hogy képes-e visszamászni egyedül a boardra. Ő ne menjen egyedül, de ő társakkal se menjen sehova, hanem első dolga legyen, hogy megtanul segítség nélkül, gyorsan, magabiztos visszamászni. Persze úgy, hogy erős szélben, hullámzó vízen is képes legyen rá.

Aki nem tud felkészülni fejben egy túrára, nem tud tervezni, nem tud koncentrálni.

Aki nem képes saját képességeihez igazítani a túrája célját, hosszát az adott vízfelület sajátosságainak és az aktuális időjárási körülmények figyelembevételével.

Aki nem tud tájékozódni. Vagy legalábbis az ne a Tisza-tóra akarjon menni.

És főleg az ne menjen egyedül, akinek nincs leash-e (bokapánt), és ha lenne, akkor se venné fel. Hallottam mostanában párszor, hogy a leash-nek nincs sok értelme, és még a vérkeringést is elszorítja. Nos, aki el tudja szorítani egy leash-sel a vérkeringését, annak javasolnám egy tépőzárkezelői tanfolyam elvégzését. 

Sokan egyedül kezdtek evezni, mert rátaláltak valahol a supozásra, de nem találtak hozzá társat. Óriási izgalommal túlélték első 3 kilométeres evezésüket, melyen egy hónappal és sok kilométerrel később már maguk is mosolyogtak, de mindig emlékezni fognak rá. Nekik az egyedül evezés olyan természetes néhány alkalom után, mint másnak a levegővétel. Az az alapértelmezett, a társakkal evezés az extra, ha éppen vannak, de ha nincsenek, úgy is jó. Azonban sokan még soha nem eveztek egyedül, mert mindig volt társ, és ha mégsem, akkor meg sem fordult a fejükben, hogy mehetnének egyedül is. Nekik érdemes végiggondolni, hogy adottak-e a személyes feltételek, képesek-e felelősen, biztonságosan megtervezni és leevezni egy tudásukhoz, erőnlétükhöz passzoló utat. De hogyan kell erre felkészülni? Végig kell gondolni minden részletet. Felszerelésünk rendben van? Megfelelő a ruházatunk? Ugye mindig a vízhez öltözünk és nem a levegő hőmérsékletéhez. De ez persze nem júliusi téma. Telefonunkat feltöltöttük és vízhatlan tokja is van? Szeles, hullámos vízre megyünk? Akkor talán érdemes egy nagyobb szkeggel nekivágnunk. Ugye már a boardon van a leash? Ha folyóra készülünk, akkor persze coiled leash-ünk van, vagyis csavaros, hogy a boardon maradjon az egész, és nehogy a boardról lelógva beleakadjon ágakba, bármibe. Ez tavon sem kellemes, de folyón veszélyes is.  És persze folyókon gyorskioldós a leash-t használunk, hogy ha mégis beakadna, akkor egy pillanat alatt tudjunk szabadulni, mielőtt a sodrás bajt csinálna esetleg.

Inkább a kedvcsinálás a célja ennek az írásnak és nem az ijesztgetés, de ha kicsit is szeles, hullámos vízen vagyunk, és véletlenül leesünk a deszkáról, valószínűleg akaratlanul is kiemeljük a deszka másik végét a vízből, amibe a szél belekapaszkodik, és ha nincs rajtunk leash, pár méterrel odébb is tudja reptetni a deszkát. Nem fogja papírsárkányként kilométerekre vinni, de a deszkánk utáni úszóverseny rögtön egy húsz méteres hátránnyal kezdődhet, és a szél kevésbé fárad, mint mi. Ha csapatban vagyunk, a többiek visszahozzák a deszkánkat előbb-utóbb. Amikor egyedül vagyunk és a szélben vidáman pörögve távozó deszkánk után nézünk, akkor rögtön tudatosodik bennünk, hogy ezt úszva Milák Kristóf se érné utol, nemhogy mi a nagymama-féle kiemelt fejű mellúszó stílusunkkal. Ekkor azt is sejteni kezdjük, hogy ha addigi életünkben át is éltünk már néhány szomorú búcsút, szakítást, mégis garantáltan ez lesz a legnehezebb elválás mind közül. Maradjatok együtt a deszkátokkal, használjatok leasht!

Talán az időjárásról, azon belül is a szélről érdemes pár szót beszélni.

Magyarországon ritka a kifújt szél, vagyis az nagyjából állandó sebességű és irányú tartós szél. Jellemző ellenben a forgolódó, pöffös szél, vagyis a változó irányból és változó sebességgel fújó szél, ami akár el is áll néha, hogy aztán hirtelen befújásokkal, lökésekkel lepjen meg. Ezért nehéz előre készülni, tervezni. Nyilván szeretjük nézegetni a szélre specializált időjárás-előrejelző oldalakat (windguru.cz; windy.com), de nehogy elhiggyük, hogy órás vagy háromórás bontásban tényleg olyan irányú és sebességű szél lesz a tervezett útvonalunk pár négyzetkilométeres területén, mint amit jósolnak. A trendeket jól mutatják napi és országos szinten. Hasznosak, de kezeljük a helyükön őket. Álltam már párszor a boardon a 40-es szembeszélben sírásra görbült szájjal és motyogtam magam elé, hogy de hát a windguru azt ígérte, hogy nem is lesz szél.

A szél miatt ráhagyással kell tervezni. Legyenek tartalékaink. Egy könnyed 15 kilométeres út a szél miatt lehet olyan fárasztó is, mintha 30 kilométert eveznénk szélcsendben. És ez még nem a legrosszabb eset.

Minden supozóhoz tartozik egy maximális szélsebesség, amiben még éppen képes evezni. Ez a sebesség lehet 30 km/h, másnak 50 km/h, de mindenkinek megvan a saját határa. Senki nem tud 100 km/h-ás szélben állva evezni, legalábbis nem úgy, hogy az evezés által a széllel szemben haladjon. A lényeg, hogy ismerjük meg a saját lehetőségeinket. Ezt egyrészt fokozatosan tegyük, nem orkán erejű szélben kezdjük tesztelni a képességeinket. Később persze feszegethetjük a határainkat is, de ezt nagyon átgondoltan, biztonságos, kontrollált környezetben tegyük, lehetőleg 5 méterre a parttól és olyankor se egyedül legyünk, ha egy mód van rá. Izgalmas, amikor először „állóra fúj” a szél, és érezzük, hogy ennyi. Szorgalmasan dolgozunk mindössze azért, hogy egy helyben tudjunk maradni. Ekkor rájövünk, hogy egy kis térdhajlítással csökkenthetjük testünk szélnek felkínált felületét, és így még egy picit tudunk talán haladni. De tudjuk, hogy pár perc és remegni kezd a lábunk, és a szél még akár tovább is erősödhet, szóval ekkor már nagyon a vészforgatókönyv szerint cselekszünk és igyekszünk mihamarabb partra jutni. Ha egyedül evezünk, akkor ne várjük meg ezt. Tudnunk kell magunkról, hogy tudunk-e térdelve, ülve evezni. Ha egyedül vagyunk, biztonsági játékot kell játszanunk, tartalékolnunk kell, tehát hamar térdelünk, leülünk, már ha képesek vagyunk így evezni. Ismerjük meg a szelet és magunkat! Tudjuk meg, hogy mire vagyunk képesek különböző erősségű szélben! Ez a tapasztalat jelenti a biztonságunkat.

Azért is jó egyedül evezni néha, mert nagyon jó átélni, hogy kicsik vagyunk a minket körülvevő természetben. Ahányan vagyunk, annyiféleképpen éljük ezt meg, de azért sokan érzünk valami hasonlót. Benne van ebben az élményben többnyire a természet fenségessége, nagysága, ereje, a magunk kicsinysége, porszem létünk esendősége és az élmény különlegessége, a jelenlét öröme is. Ritkán evezek a Dunán, nekem talán ezért is ott a legintenzívebb ez az élmény. Mindig lenyűgöz és kicsit meg is ijeszt a folyó ereje. Persze biztos van olyan barátunk is, aki csak annyit mond, hogy nőjetek már fel végre és hagyjátok ezeket a kamaszos szenvelgéseket, inkább a vízfogásra figyeljetek, mert az nem túl fenséges még.  Sokfélék vagyunk és ez így van jól.

Még azért is jó egyedül evezni, mert sokkal többet látunk a természetből, mintha csapatban mennénk. Ennek azért van egy fontos feltétele. Ne evezzél hangosan! Sőt, evezzél kimondottan halkan! Aki jól evez, megfelelő technikával, az halkan evez egyébként is. A hangos evezés az erőpazarló, rossz evezéstechnika jele. Hosszú túrákat tehetünk akkor is, ha nem vagyunk nagyon erősek, „csupán” okosan, jó technikával, kevéske erőnket nem pazarolva evezünk. Bugyogó vízfogás helyett hatékonyabb a toll hangtalan vízbeszúrása. Szabadításkor gyakran még több fura dolgot lehet látni. A legviccesebb, legfárasztóbb a víz hátra lapátolása. Ez csupán kubikos hagyományőrzésként értékelhető, más haszna nincs, ezért inkább csak vegyük ki csendben és gyorsan a lapát tollát a vízből. Az áthúzást és a board siklását is igyekezzünk hangtalanná tenni. Ennek részleteit majd máskor beszéljük meg.  Ha egyedül evezünk, senki nem lát minket kívülről, nem tud szólni a hibáink miatt, de halljuk magunkat! Ha zubogunk, csobogunk, akkor tudhatjuk, hogy valamit rosszul csinálunk. Ha megy már a halk evezés is, akkor nyílik meg az ablakunk a természetre, és hamar megtanuljuk, hogy a vörös gémek milyen meglepően sokkal közelebb engednek magukhoz a szürke gémekhez képest. Aztán amikor egy vadászattól beszűkült tudatállapotú balin nekiugrik a board oldalának és majd összecsináljuk magunkat ijedtünkben, akkor már azt mondjuk, hogy azért ennyire nem kéne fullba tolni a NatGeo-t.

Azért is jó egyedül evezni, mert jobban fejleszthetjük evezéstechnikánkat. A fejlődéshez kell a külső szakértő tekintet is gyakran, de kell az egyedüllét is, amikor például dühösen csak azért is elevezünk addig a távoli kis nádszigetig, és a szél felőli oldalon, hogy nehezebb legyen, és nem váltunk oldalt, mert azért is megtanuljuk végre, hogy a gyengébb oldalunkon evezve is egyenesben tudjuk tartani a boardot. Vagy egy lábon állva evezünk, hogy fejlődjön az egyensúlyérzékünk és megtanuljunk a lapátra támaszkodni. Próbálgatunk dolgokat, játszunk, hülyéskedünk, de mindez hasznos, komoly munka is egyben.

És ne feledjük, az egyedül evezésre a legfőbb okunk, hogy ilyenkor tudunk csodás panorámafotókat készíteni a telónkkal, mert végre senki nem mászik bele a képbe.

Szeretteinkkel, családunkkal, barátainkkal evezni a legjobb. Új arcokkal ismerkedni is remek élmény egy nagy túrán. Ha viszont úgy jön ki a lépés, hogy épp nincs társunk az aznapi evezéshez, gondoljuk végig, van-e kedvünk és képességünk egyedül lapátolni, és ha van, akkor vágjunk bele! Ne bátran, hanem óvatosan, megfontoltan.  A hasznos egyedüllétek, a jól eltöltött énidő rengeteget segít abban, hogy visszatérve a többiek közé – másokra figyelni képes, empatikus, jobb közösségi emberek legyünk.

A leash legyen veletek!